Terápia az Iyengar Jógában – Stephanie Quirk interjú

„Az a feladatod, hogy a tanítványt elindítsd a jóga ösvényén”

 

Nagy a kísértés, hogy felsoroljam itt az összes csodálatos dolgot amire a jógaterápia képes: mennyi mindent tud meggyógyítani, lenyugtatni, enyhíteni. Tudom, hogy óriási ez iránt az igény, és ez az emberek érdekődéséről árulkodik. De mivel jógaterápiáról gyakran csak a fizikai fájdalom enyhítéseként beszélnek, azt gondoltam, hogy ezt a beszélgetést inkább egy érdekesebb irányba viszem, és azt emelem ki, hogyan válik a jógaterápia minden Iyengar jóga gyakorlónak a javára, legyen  az oktató, tanítvány vagy beteg.

Sokan azt gondolják, a terápiás óra az, amire olyan emberek jönnek, akiknek nem tanácsos egy általános órán részt venniük, akik különböző betegségekkel, szövődményekkel és rokkantsági fokozatokkal küzdenek. Ez úgymond nem „igazi jóga,” hanem egy betegek által is kivitelezhető valami. Pedig valójában mindannyiunkra érvényes az, ahogyan terápiás órán a tanítványokat bevezetjük a jógába.

A betegek jógagyakorlása már a kezdetektől teljesíti a jóga céljait (vö. I. 1.2.3.4.5 és II.1 jógaszútrák). Ez szükségeltetik ahhoz, hogy a jóga enyhítse a szenvedést és leállítsa a tudatosság torzításait (tudatosság alatt itt a tudat teljes manifesztációját értem: a mozgásszerveket, érzékszerveket, elemeket és tanmatrákat, az elmét, az intelligenciát, az Önvalót és befele irányuló érzékelést). Egy jógaterápiás órán mindezt korlátozással, javítással, kiterjesztéssel, egyensúllyal, középvonalúsággal, és egységbe illesztéssel érjük el. Mindezek a tulajdonságok jelen vannak a szadhanában (gyakorlásban), amibe a beteget bevezetik. A jóga ösvényén megtett első lépéseket egy hosszú hosszú út követi, az ő esetükben csakúgy mint a többi gyakorló esetében, de már az is óriási szerencse, hogy ráállították erre az ösvényre.

A másik résztvevője ennek a folyamatnak az oktató. Az oktatóképzések során jöttem rá arra, hogy milyen kiemelkedően fontos szerepe van a terápiának az Iyengar jógában. Nem arra tanítom az oktatókat, hogy oktassanak – ámbár a hozzáértő és hatékony utasítások kétségtelenül nagy szolgálatot tesznek -, hanem inkább arra, hogy a tanítványokat és a beteget vezessék az úton, hogy ráébresszék őket saját belső tartalmukra: légzésükre, szerveikre, energiájukra, és az elméjükre. A jógaászanákhoz és a pránajámához való vizsgálódó viszonyulás fel fogja ébreszteni őket. Mindennek egyszerre kell működnie, vagy az eredmény azonnal szembefordul az elgyengült és zavarodott beteggel.

 

Upaya kausalam által – vagyis a megfelelő módszereket használva a megszabadulás útján – a terápiás helyzetben a tanítvány és az oktató együtt közelítenek a jóga igazi tartalmához, egymástól tanulva és egymás javát szolgálva. Ahhoz, hogy kit tudja javítani a belső zavaró tényezőket a betegnek jártasságra kell szert tennie; ahogyan az oktató irányítja ebben, azzal mindketten közelebb kerülnek az igazi gyakorláshoz.

A tapasztalaton való osztozás az Iyengar jóga terápiás módszereinek egy nagyon szép eredménye. Minden terápiás órán szükség van erre az együttműködésre. Ez egy nehéz munka, gyakran segédek is szükségeltetnek hozzá. Ez egy közösségi tevékenység. Annak érdekében, hogy tanuljanak, arra bátorítom az oktatókat, hogy egymáson gyakorolják el újra azt, amivel a műhelyemen foglalkoztunk. Az oktatók  gyakran jelzik, hogy ez mennyire fontos: megfigyelték, hogy mindannyian a munka egy másik aspektusára emlékeznek. Ha együtt veszik át ezeket, egy szélesebb rálátásuk lesz arra, hogy mit is tapasztal a „beteg-tanítvány.” Ez a tanulás folyamatából következik, és kívül esik a megszokott jógatanítási modellen.

A legtöbb oktató egy másik oktatótól tanul, majd elkezd maga is tanítani. Nyugaton túlságosan is gyakran fordul elő, hogy az új oktató elhagyja a saját oktatóját amikor elkezdi az oktatói karrierjét, lemondva ezzel a tanulás gazdagságáról. A terápiás oktatásban viszont az oktatók újra visszajönnek tanulni. Együtt tanulnak, megosztják információikat, jegyzeteiket és tapasztalataikat. Ez az osztozás azért jöhet létre,  mert a terápia, mint tudomány, nem egy pódiumon elszigetelt oktató tanítása. Mindenkinek együtt kell dolgoznia. Még a legmagasabb szinteken sincs ‘elszigeteltség’ a terápia tanításában és tanulásában. Ehelyett ez egy fáradhatatlan adakozási folyamat, ahogyan azt a saját Gurunktól látjuk.

Richard Jonas:  Kifejtené bővebben ezt a megjegyzését: ‘A terápiás jóga az igazán Iyengar Jóga.’

Stephanie Quirk: A terápiás jóga gyakran az alternatív egészségterápia álruhájában jelenik meg, az orvosi modelt utánozva. Elismerés övezi, hiszen meggyógyít bizonyos betegségeket és bajokat. Az oktató pedig beleesik abba a hibába, hogyan a klinikus szerepébe bújik. Ez a látásmód pedig azt eredményezi, hogy az oktató csak segédeszköz listákban és szekvencia sorokban gondolkodik. Ez hasonló ahhoz, mint amikor egy receptet írunk fel a betegség gyógyításához.  De az oktató számára ez nem fog működni. A jógaoktatók nem orvosok, hanem jógagyakorlók. Gyakran kell emlékeztetnem őket arra, hogy a saját többéves jógagyakorlásukból merítsenek.

A jógaterápia nem egy külön szakirány. Nem szétbontható, hogy ez jóga, ez meg itt terápia. A terápia nem egy klinikai módszer – sőt, ezek az elvek majdnem ellenségei a jógaoktatónak. Sokan próbálják a terápiát ezekhez a modellekhez alakítani, de igazából a jógának leginkább a jógikus megközelítés a megfelelő. Arra próbálom rávezetni az oktatókat, hogy figyeljék meg a saját jógagyakorlásukat és a jógából merítsenek irányvonalakat.

Először is, az oktatónak meg kell állni, ez elgondolkodni a II.16-os jógaszutrán: heyam duhkham anagatham (a még meg be nem következett szenvedés elkerülhető) mit is jelent ez, és mit mond számukra? Ez a szútra cselekedeteink és viselkedésünk teljes átalakítását vonja maga után, gyakorlásunkban és gyakorlásunkon túl is.  A szenvedést elkerülendő, hogyan változtassunk a dolgok mostani állásán? Őszintén szólva, akár csak egyetlen és látszólag egyszerű szútra befogadásához is bátorságra, hitre, elkötelezettségre van szükség, és egy nyitott, pozitív hozzáállásra, amely készen áll az átalakulásra, tanulásra, és elmerülésre. Mindennek meg kell változni, és ez nagyon igaz a szenvedő betegre.

Aztán ott van az Abhyasa (gyakorlás)  és a Vairagya (nem-ragaszkodás). Egyetlen alternatív egészségügyi módszerben sincs ilyen. Neked, mint jógaoktatónak nem az a dolgod, hogy valakinek az orvosa, nővérkéje, vagy pszichiátere legyél. A te feladatod, hogy elindítsd a beteget-tanítványt a jóga útján. Ezt az utat kell követniük és gyakorolniuk ha azt akarják, hogy végre kiirtsák minden nyomát annak, ami zavarja őket (dósa). Az Abhyasa és Vairagya a magja mindannak, amit fel kell vállalni. Ezek azok a tovább nem bontható talapzatok, amikre a jóga épül, és ez az, ami igazán megkülönbözteti a jógaterápiát a többi alternatív gyógymódtól.

 

Egy másik elem ami meghatározza a jógaterápiát, mint Iyengar Jógát, az a “technika és pontosság, avagy a pontosan alkalmazott technika.” Nemcsak a beteg állapotának megfelelő techikát kell megtalálnunk, hanem az illető állapotnak megfelelő precizitást az ászanában. Fel kell derítenünk, hogy mi az egyértelmű, látható és kivitelezhető, és mi az ami rejtett és szunnyadó. Észre kell vennünk, hol van élet, és hol van tunyaság. Ismernünk kell az ászanát, és megfigyelve, hogyan hajtja azt végre a beteg, el kell tudnunk dönteni: támogató vagy bomlasztó ez az ászana? Hogyan hat a különböző rétegekre (kósák) általánosan és specifikusan, hogyan viszonyul a zavarhoz a szervezetben?  Ezek elvont kérdések, de megválaszolhatóak azoknak a techikáknak a segítségével, amelyeket mindannyian megtanultunk, ha árnyaltabb pontossággal és finomsággal alkalmazzuk őket. Amikor ezt elérjük, akkor gyakorljuk igazán azt, amit Guruji Iyengar jógaként mutat meg nekünk, egy egyszerre többdimenziós és átfogó rendszert.   És ez “holisztikus” nem csak izomzatilag, csontozatilag és lelkileg, hanem jógikusan is.  És ez az a tapasztalat, ami által a tanítvány megtalálja a saját tapasztalatait és kapcsolódását egy bizonyos jól-lét érzéshez.

 

RJ: Az Iyengar jóga szigorú oktatóképzése hogyan készíti fel az oktatókat a terápiára?

SQ: Hosszúnak tűnhet az Iyengar jógában megszokott tanulási folyamat. Nagyon sok más rendszer egy hétvégi kurzus után is kiad okleveleket, míg nekünk sok évnyi tanulás, elmélyülés és beépítés előzi meg a megfigyelésünk és a tanításunk éretté válását. Semmiféle információhalmozás, vagy a végtagok ügyes egymásba fonása egy haladó pózban nem tud eljuttatni erre az érettségi szintre. Mindörökre tanítványnak kell maradni. Guruji maga is gyakran mondja, hogy ő is csak egy tanuló (ámbár nem kezdő). Nemrégen tett egy kijelentést ami nagyon idevágó: “Én a hibákat keresem. Ezért nem az a fontos, hogy mit csinálok, hanem hogy mit nem csinálok.”

Ez az egyszerű kijelentése összefoglalja, hogy mire van szükség ahhoz, hogy előrehaladj a saját művészetedben és mások segítésének művészetében. Az Iyengar jógának ez a közelítése, a hibák keresése, az ászanák és a pránajáma kifinomult és kiváló kivitelezése, egy nagyon hosszú folyamat. A további finomításokra való képességünket alapos figyelemmel és javításokkal tudjuk növelni.

A hibák keresése a gyakorlásban segíti az oktatót abban, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre merüljön az ászanák és a pránajámák technikáiban. Azért alkalmazzuk ezeket a technikákat a saját gyakorlásunkban, mert tudáshoz jutunk általuk. Ha ezeket az eszközöket egyre növekvő pontossággal használjuk, akkor rálátást biztosítanak arra, hogy mi borítja, mi fedi el az igazságot vagy az önmagad meglátását. Ez már az elején elkezdődik, ámbár csak kezdetlegesen. Vagyis ilyen értelemben mind a tanítványok  mind az oktatók tulajdonképpen sok éven át a terápiát tanulták.

Egy kívülről gyakran használt népszerű kifejezés az Iyengar jóga kapcsán az „egyvonalúság” (angolul: alignment). Ez a szó nagyon felületessé válik, amikor csak külső mértékre és elhelyezésre vonatkoztatják. Talán ezért is irányadóbb a „középvonalúság” (angolul: in-line-ment) kifejezést használni: az oktatónak meg kell figyelnie, hogy az önvaló minden egyes rétege vagy burka középen van-e. Helyén van-e az elme végig a póz kivitelezése alatt? Egyforma-e a bőr érzete mindenütt, vagy vannak részek, amelyek kifürkészhetetlenek és nem érzékelhetők? Itt alakul át az egyvonalúság középvonalúsággá. További pontosításokkal az oktató megállapíthatja, hogy teljesen, egyformán középvonalú-e a póz? Kettős vagy nem kettős? Van valami ismeretlen csapás vagy hely? Az oktató vizsgálódása ilyenkor az aránytalantól az arányosig, az egyenlőtlenségtől az egyenlőségig terjed, hogy megsemmisítse a viaskodó ingadozásokat a test-lélegzet-elme rendszerben.

A technikák, amelyeket mi tanulunk, a mérték, az elhelyezés, kontaktus, érintés, követés, kiterjesztés, kinyújtás, hosszítás. Aztán a stabilizáció, az alapozás („leereszkedés”) és  felemelkedés. A könnyűvé válás, a nehézzé válás. Az egyensúly és az elerendezés. A szellőztetés, a levegőztetés, a nedvesítés. Mozgás és korlátozás – és még folytathatnám. Az oktatók gyakran ki tudják javítani az ászana külső keretét, de ha nem tanulmányozzák a keret tartalmát, akkor ami történik, az valójában ismeretlen terület marad. Ezért van az, hogy még mindig rengeteg kérdés érkezik az Iyengarokhoz arról, hogy mi a teendő a terápiás helyzetekben.

 

Megfigyeltem, hogy a terápiás módszer sikere a beteg elképzelésén múlik. Mindegy, hogy milyen állapotban van, egy bizonyos ponton kénytelen felfogni és megragadni a jógikus folyamatot és a sajátjává tenni (carpe diem). Ez egy létfontosságú lépés. A tanítványnak rá kell látni a széles útra, amit követ. Az oktatónak pedig segítenie kell a tanítványt abban, hogy felélesszen magában egy vágyat arra, hogy folytassa az utat a jelenlegi fájdalmas helyzeten túl.

Hasonlóképp az oktatónak is művelnie kell saját törekvését, és annak kapcsolódását a jóga céljaihoz. Másképp nem tudják a szükséges következő lépést megtenni. Csak miután sikerült meghatározni igazi önvalónkat, túl a birtoklásra  és a szükségletekre épülő egón, csak  akkor lesz elég tiszta a fejünk és a szívünk ahhoz, hogy úgy cselekedjünk, mintha a heyam duhkham anagatham lehetséges volna.

Ez egy többdimenziós, de átfogó módszer, ahol az Iyengar jóga igazán kiemelkedő jellemzői megmutatkoznak.

RJ: Megosztaná néhány tapasztalatát a RIMYI terápiás óráiról?

SQ: Nem tudom visszadni az oktatóknak azt, amit ott évek alatt tanultam, naponta megmászva azokat a lépcsőket. Nem tudom átadni az ottani mindennapos asszisztálás tapasztalatát. Egyetlen dolgot nem értenek meg az oktatók: hogy tulajdonképpen mindig is azt tanulták, amire a terápiás órakon szükségük van. Évekig gyakorolták az ászanákat, és mégis, gyakran úgy tűnik, arra várnak, mutassak valami olyasmit, amit nem tudnak. Meglehetősen szórakoztató számomra, hogy olyan ászanákat kell nekik tanítanom, amelyeket sokszor gyakoroltak, de nem igazán mélyültek el benne, hogy megtalálják annak belső tulajdonságait és értékeit.

Nehéz szavakkal leírni azt a vibráló érzelmi és erkölcsi erőt, amit az Iyengarok hoznak a terápiás órára. Néha az emberek ezt zavarónak érzik. Az Iyengarok híresek a hevességükről és a szenvedélyességükről. Én egyre jobban értékelem azt az erőt és érzelmi jelenlétet amit magukkal hoznak az órára. Természetesen hosszú évek alatt szerzett tapasztalatukat és tudásukat nem lehet utolérni, de a személyes kapcsolódásuk az, ami valami mélyebbet ad mint bármilyen klinikai tapasztalat. A részvételük mindig áthidalja azt az elválasztóvonalat, ami köztük és a között a tanítvány közt húzódik, akin segíteni akarnak.

RJ: Milyen tanácsot adna a terápiáról az oktatóknak?

SQ: Egy csodálatos erőforrás áll rendelkezésetekre: tanulmányozni kell, és tanulni kell egymástól is. Az oktatóknak közösségekbe kell szerveződniük, ahol tanulmányozhatják és gyakorolhatják amit a műhelyeken mutattak be nekik, hogy először mindent a saját testükön értsenek meg.

Geetaji azt mondta Portlandben, hogy mindegyiküknek legalább egy évig kellene emészteni azt, amit ő ott tanított. Nem kell félni és  aggódni azon, hogy egyéb iskolák nem szánnak ugyanennyi időt tanulásra. Sajnos ez csak egy jele annak, hogy a világ minek látja ma a jógát: egy hobbinak, egy mellékvágánynak. Megkérdőjelezik a hitelességét. Nagyon sok egyéb keleten gyökerező spirituális hagyománnyal ugyanez a helyzet. A mai anyagias világ nem fogadja el hitelesnek azt, ami annyira kreatív, mint a jóga hozzáállása az egészséghez.

RJ: Figyelmeztetések és irányvonalak?
SQ: Igen, szoktam figyelmeztetéseket adni – nem annyira arról, hogy mit csinálj és mit ne csinálj egy bizonyos betegség kapcsán, nem ellenjavallatokat mint egy gyógyszerészeti szakkönyv – hanem inkább olyasmit tanácsolok, ami megvédi az oktatót a tévedéstől. A káros tévedés egy tragédia az oktató számára. Megrázó.

Amikor közvetlenül egy beteg ászanáján dolgozik, az oktatónak figyelembe kell vennie, hogy a beteg mennyire képes vagy nem képes befogadni vagy tolerálni a pózt. Semmi értelme olyan pózt csináltatni velük, ami túl nehéz, vagy túl elérhetetlen számukra. Ennek a fordítottja is igaz. Általános félreértés, hogy a terápia kizárólag a “pihenés”-ről, a regeneráló pózokról szól. Előfordul, hogy a fáradságot, keringési problémákat vagy mentális kiegyensúlyozatlanságot ki kell engedni egy ászana gyakorlás elején, de ha megengedjük, hogy a beteg keringési-, ideg- és elme-rendszere tompaságba süllyedjen, az több problémát is okozhat.

Annak érdekében, hogy az oktatók ne okozzanak sérüléseket a tanítványoknak, nagyon egyszerű irányvonalakat szoktam adni. Az első, hogy ismételten meg kell kérdezni: „Hogy érzi most magát?”Az oktatóknak meg kell figyelniük a beteg színét és a légzését. Főleg a nyak és a has területét kell figyelni a kiegyensúlyozatlanság és a stressz jeleiért. Érintéssel ellenőrizni tudjuk, hogy van-e belső reszketés. Gyakran az oktató ügyes az eszközök igazításában és elhelyezésében, de elmulasztja megfigyelni, hogy milyen változásokat ért el általa. Amikor igazítasz, „hallgatózz” a kezeiddel, olvasd a mozdulat iránti ellenállást vagy elfogadást.

Manapság az évekkel ezelőtti helyzethez képest nagyon sok információ elérhető. Ezért másképp kell a tanulást megközelíteni. Légy felkészülve arra, hogy létrehozd a saját tanulásodat, hogy hibázz, és hogy újratanulj. A tanulásban benne kell lennie a kudarcnak, mert tanító ereje van. Dolgoznod kell, játszanod kell vele, kutatnod kell. Be kell lépni a valós térbe, és megtalálni a saját kezed, a saját elképzelésed. Ezért van olyan sok műhelyem ahol az oktatók együtt dolgoznak, és egymáson: hogy találják meg a szemüket, és a kezüket a témában. Nem csak nézik mit teszek és jegyzetelnek, hanem ők is tevékenyek. Sok jó könyv elérhető (már megint az a sok információ!) de az oktatók mégis folyton kérdezik, hogy mit tegyenek. Kézbe kell fogni a dolgot. Ügyességet, együttérzést és bölcsességet kell kifejleszteniük (kausalam, karuna, és prajna). A technikák és az információ mindig ott lesz, de ami fontosabb: el kell merülni a témában teljes szívvel. Csak akkor fognak ezek a tulajdonságok előjönni.

 

Stephanie Quirk 1994 óta figyel és dolgozik az Iyengarokkal a R.I.M.Y.Iben, és asszisztál minden órán, beleértve a terápiás és a női órákat is. Az utóbbi néhány évben hatrészes átfogó műhelyeket tart a jógaterápiáról, megosztva tudását és tapasztalatát az Iyengar jóga oktatókkal világszerte.

Szerző: Stephanie Quirk
Fordította: Forrai Réka