Anne Cushman interjúja B.K.S Iyengar-ral 1997-ben
A világ egyik legnagyobb jógija 79 évesen visszanéz több mint 6 évtizednyi gyakorlására.
Amikor először hallottam az Iyengar nevet, még kezdő jógagyakorló voltam. Az egyetemen eljárogattam egy turbános texasi kundalini óráira, de ennek hamar vége szakadt, amikor megszökött az egyik egyetemista lánnyal. Miután lediplomáztam, végigizzadtam néhány Napüdvözletet Santa Fe-ben egy jógatanfolyamon. A testem úgy vibrált utána az energiától, mint egy megpendített gitárhúr.
Ezután benéztem egy jógaórára, ahol semmihez sem hasonlítható élményben volt részem. Edzetlen testemet, mint egy béna szélmalom próbáltam belekényszeríteni valamilyen csavart pózba, egyik kezem a fém szék ülésén, a hátsó lábam sarka alatt egy homokzsák, egy fatéglát szorítva a lábaim között, miközben egy másik gyakorló hevederrel húzta felfelé a combom felső részét.
„A hátsó láb combcsontjának feje hajlamos befele fordulni magyarázta a tanárom – „de Mr. Iyengar szerint a combcsont fejének kifele kell fordulnia, miközben a combtő bőrét húzod befele.”
Akkor annyira belefeledkeztem, hogy tudatosítsam, hol is van a combcsontom (próbáltam befele forgatni, az ellenkező irányba, mint a bőrömet), hogy nem kérdeztem kicsoda Mr. Iyengar, akinek a nevét olyan áhitattal ejtette ki a tanárom, mint Szűz Máriáét a régi katolikus iskolámban tanító nővérek. De óra után mégiscsak feltettem a kérdést: Ki ez a Iyengar nevű ember egyébként?
A tanárom olyan döbbenettel nézett rám, mintha épp most vallottam volna be, hogy sosem hallottam a Beatles-ről.
Ahogy aztán később rájöttem, a világon tanítványok tízezrei számára B.K.S. Iyengar neve egyet jelent a hatha jógával, a jóga azon ágával, amely a spirituális ébredést elsősorban a testgyakorlatok (ászanák) végzésével és a légzéstechnika (pránajáma) gyakorlásával közelíti meg.
Klasszikusnak számító könyve a Jóga új megvilágításban (Light on Yoga) az ászanák képes bibliája, az alapvető jóga kézikönyv; amikor a tanárok egy pózt a tradícionális módon kérnek végrehajtani, akkor általában az ebben a könyvben szereplő leírásra gondolnak, nem pedig ősi szövegekre. Az a nyugati anatómián és fiziológián is nyugvó precizitás, amely az ászana és pránajáma megközelítését jellemzi, forradalmasította a nyugati jógatanítást. Az egyvonalúság elve és terápiás alkalmazásai még a nem Iyengar-jóga tanárok munkájára is hatással volt.
„Ha a test nem éri el a szabadságát, az elme szabadsága nehezen elérhető vágy marad” mondta Iyengar. „A testen keresztül ismerheted fel, hogy valójában egy isteni szikra vagy.” Az Iyengar-jóga a pózok minden csínját-bínját szigorú, aprólékos instrukciókon keresztül ismerteti meg, melyeket katonás precizitással mutatnak be (vagy legalábbis maga Iyengar). A lényeg, mondja Iyengar, hogy a test minden egyes sejtje intelligenciára ébredjen, így még a bőrünk is tudatossá válik. Ezalatt az elme lehorgonyzik az adott pillanatban. „Ha nem látod a kis lábujjadat,” kérdi Iyengar, „hogy láthatnád meg az önvalódat?”
Ászana, mint imádság
B.K.S. Iyengar 1918-ban született egy szegény dél-indiai család 13 gyermeke közül 11-dikként. Miután 9 éves korában meghalt az édesapja, bátyja nevelte tovább, aki Bangalore-ban dolgozott könyvelőként. Egy influenzajárvány miatt születésekor kis híján elvesztette édesanyját, ő pedig gyenge és beteges gyermekként cseperedett. Később maláriát, tuberkulózist, majd tífuszt kapott, mindemellett meglehetősen alultáplált is volt. Az orvosok úgy gondolták, nem fogja megérni huszadik életévét.
15 éves korában Mysore-ba küldték nővéréhez és annak férjéhez, az ismert jógihoz és szankszrit tudóshoz T. Krishnamacharya-hoz. A harmincas években a hatha jóga – amely évszázadokon át titkos tanításnak számított, és csak a zarándokló szádhuk mélyedhettek el benne – reneszánszát kezdte élni Indiában. Krishnamacharya volt az egyike a csekély számú tanároknak, akik az ősi tanításokat kutatták, és a modern, hétköznapi ember számára befogadhatóvá alakították, és így elsőként tárták a nagyközönség elé ezt a tudást.
Mysore Maharadzsájának támogatását élvezve Krishnamacharya megalapította jógaiskoláját a mysore-i palotában. Kezdetben elzárkózott attól, hogy jógát tanítson fiatal sógorának, arra hivatkozva, hogy az ilyen tanításokat az ember előző életeinek karmája alapján kapja. Néhány hónap múlva azonban elkezdte tanítani Iyengar-nak az alapokat, majd végül jógaiskolája egyik tanárává fogadta.
A Mysore-ban eltöltött három év után Iyengar Punába ment tanítani. A következő tíz évben nagyon nehezen élt csak meg a jógatanításból, de közben állhatatosan gyakorolt, és kísérletezett saját testével. „Úgy tekintettem a testemre, mint a templomra, melyben az ászanák az imádságaim,” írja önéletrajzában. Kezdte felfedezni a jógaterápiát, a segédeszközöket, melyekkel azok is végre tudják hajtani a pózokat, akik egyébként képtelenek lennének rá. Aprólékosan fejlesztette ki a pózok finom hangolását, hogy mindben megvalósulhasson az egyvonalúság.
Az ötvenes évek elején Iyengar Yehudi Menuhin-nak adott órákat, aki akkor Bombay-ben koncertezett, az éhínség elleni küzdelem jegyében. Menuhin meghívta őt tanítani Svájcba. Ez volt az első nyugati útja, melyet később számtalan másik követett. Iyengar nagyban önfejlesztő jógarendszere – amelyben a megvilágosodást a fizikai testen keresztül közelíti meg – megadta a nyugati jógagyakorlóknak, ami után már régóta sóvárogtak. A hetvenes évek közepére az „Iyengar jóga” átvette az uralmat a jóga világában. Mára talán a legtöbben a jóga ezen módszerét gyakorolják a nyugati világban. B.K.S. Iyengar azóta is naponta gyakorol, és ámulatba ejtően példázza az ászanák művészetét.
Otthon Iyengar-ral
Először 1990-ben láttam Iyengart élőben San Fransisco-ban, egy hatalmas zsúfolt terem hátuljából, ahol előadást, majd terápiás jógabemutatót tartott. Meglepődve figyeltem, ahogy parancsokat harsogott, mint egy őrmester, miközben saját tanáraim összetörték magukat, hogy téglákat, hengerpárnákat, matracokat és plédeket vigyenek neki. Legközelebb egy nemzeti gyűlésen láttam őt 1993-ban, de akkor is csak messziről, Zeusz-szerű alakként, aki leszállt a halandókhoz, hogy inspirációt, beleérzést és néha villámokat szórjon rájuk, tanárokra, tanítványokra egyaránt.
Így egy kicsit meg voltam döbbenve, milyen könnyen rá tudtam venni egy interjúra a Ramamani Iyengar Memorial Yoga Institute-ban Punában. Ahogy megérkeztem az intézethez, egy visszafogott épület fogadott, csendes környéken. Az épület előtt, a bejáratnál Iyengar szobra áll Natarajászanában. Megmutattam a meghívómat az ajtóban álló kísérőnek, aki bevezetett a félhomályban lévő, barlang szerű könyvtárba, ahol Iyengar ült egy hatalmas asztalnál, a Jóga Szútrákat böngészve. Pamut kurtába öltözve, vidám nyitottsággal fogadott, és barátságosan beleegyezett, hogy interjút készítsek vele a hét második részében. „Először azonban gyere el, nézd meg a holnapi terápiás órát,” invitált kedvesen. „Úgy jobban fogod érteni.”
De ez a szívélyes, öreguras mentalitás másnapra elpárolgott, amikor benéztem a terápiás órára. Speciális óra volt különféle beteg emberek számára, a szívbetegtől a krónikus depressziósig. (Iyengar arról híres, hogy olyan betegségeket tud enyhíteni, vagy akár meg is gyógyítani, melyek az orvosok rémálmai.) A világos, levegős gyakorlóterem tömve volt, 50-60 ember sorakozott különféle alátámasztott pózokban. Egyesek hengerpárnán fekve, a falról lógva, mások hevederekkel a falóhoz kötve, homokzsákok és hatalmas súlyok alá temetve. A lépcsőházból egy rúdon ülve figyeltem,
ahogy Iyengar óriási mellkasa és torzója kiemelkedik a sortjából. Úgy szökellt át a termen, mint egy a tévelygő nyájat terelő kutya, villámgyors instrukciókkal – egy rántás itt, egy csapás ott.
Elkapta egy pillantásom, majd továbblépkedett. „Emberek! Azt gondoljátok, az Iyengar jóga csak a fizikai testtel foglalkozik! De hol van az a spirituális ember, akinek nincs teste? Mutassátok meg nekem! Hol van az az ember?”
Alázattal beláttam, nem tudok ilyen lényt mutatni.
„Azt mondjátok, az éneklés spirituális! De test nélkül hogy tudsz énekelni? Mondjátok meg nekem!”, nézett rám haragosan. „Nem értetek semmit,” foglalta össze, majd odébbállt.
Iyengar ilyen hirtelen átalakulásai megszokottak. Gyorsabban vált át csendes bölcsből szamuráj harcosba, mint mielőtt kiejtenéd, hogy Adho Mukha Svánászana. Tanítványai szerint ez az egyik eszköze, amellyel éberségre ösztökéli őket. Híres arról, hogy letöri az emberek egóját – így teremt elég teret melyben az éberség megnyilatkozhat. „Ha gyakorlásról van szó, fanatikus vagyok,” mondta derűsen, miközben teát szürcsöltünk pár nappal később az interjú közben. „De a gyakorlás befejeztével hétköznapi ember vagyok.”
Iyengar-ral interjút készíteni olyan volt, mintha egy áradó folyót kérdezgetnék. Alig ejtettem ki a számon egy kérdést vagy egy megjegyzést, máris özönlöttek a bájos anekdoták. Hihetetlen sebességgel váltott témát, mondatokat és történeteket hagyva félbe – mégis valahogy jelenlétének hipnotikus erejével tökéletesen átadta mondandója lényegét (vagy legalábbis ennek pillanatnyi illúzióját ébresztette bennem).
– Mi vonzotta először a jógához?
Valójában nem is sejtettem, hogy a jóga nekem való. A véletlennek köszönhető, hogy a gurum (aki a nővérem férje) 1934-ben Lonavalába menet megállt Bangalore-ban, hogy meglátogasson minket. Megkérdezte tőlem, hogy nem látogatnám-e meg a nővéremet Mysoreban, amíg ő távol van. Mysoreban sok szép kert, palota és egyéb, fiatalok számára csábító dolog van, elfogadtam hát a meghívást.
Miután visszatért Lonavalából és Bombayből, megkérdeztem tőle: “Most ugye haza kellene mennem tanulni?” De ő erre azt felelte: “Miért nem jársz itt iskolába? Mindkettő egyforma. Miért is ne tanulhatnál itt?” Számomra mindegy volt, hogy a nővéremmel vagy a bátyámmal maradok. Az apámat elvesztettem mikor még gyerek voltam. Nehéz a más gyerekét felnevelni, a bátyám feleségének pedig voltak saját gyerekei, és természetes, hogy inkább őket szerették volna felnevelni, mint engem. Így hát Mysore-ban iratkoztam be az iskolába.
Körülbelül hat vagy nyolc hónapig egyáltalán nem tanított nekem jógát. Majd egy nap így szólt: “Menj, és csinálj valamit!” Mondtam neki, hogy sokféle betegségben szenvedek. Erre azt mondta: “Jógázzál!” De sosem tanított meg, hogyan.
Végül egy nap magához hívott: “Csináld ezt, csináld azt, csináld amazt.” De a testem olyan volt, mint a száraz fa. Megpróbált néhány ászanát megtanítani nekem, de a testemet képtelenség volt hajlítani, úgyhogy végül elküldött. Azt mondta: “Túl merev a tested, csak azt csináld, amire képes vagy, ennyi az egész.” Szóval így kezdődött.
Aztán hat-nyolc hónap után megkérték, tartson egy bemutatót az All-India World YMCA (Össz-India Fiatal Keresztények Világszövetsége) kongresszuson Mysore-ban. Azt hiszem, ez kicsit megrázta, mert épp senki sem akadt, aki a nehéz pózokat be tudta volna mutatni. Magához hívott hát, három napon át majd eltörte a hátamat, aztán azt mondta: “Neked kell elmenned erre a bemutatóra.” Mindössze három napig tanított, pedig a bemutatóra egy hét múlva került sor.
– Hány pózt tanított ezalatt a három nap alatt?
Kizárólag hátrahajlókat. Mondtam neki, hogy az én testem nem hajlik előre. Ez egy fájdalmas folyamat volt nekem. De féltem tőle, mert árva voltam. Olyan voltam, mint egy szolga. Szerencsére sikerült bemutatnom amire megtanított, így hát nagyon meg volt illetődve. Azt mondta: “Sosem gondoltam volna, hogy három nap tanítás után ezzel a merev testtel meg tudod ezt csinálni.” Azt válaszoltam: “Meg kellett tennem. Felelősséggel tartoztam.” De még hat hónap múlva is fájt mindenem.
– Mennyi idős volt akkoriban?
15 és fél éves.
Aztán megkért, járjak el a palota jógatermébe. Iskola után odamentem hát, gyakoroltam egy kicsit, majd haza. Egy év múlva pedig megkérdezte: “Miért nem próbálod ezt rendszeresen csinálni?” Amint már említettem, nem volt senki rajtam kívül, akin uralkodhatott volna. Volt egy nagyon jó tanítványa, aki megérkezésemkor ott élt náluk. A fiú kb. 15-16 éves lehetett, de aztán elhagyta a házat, mert a gurum nagyon makacs volt és szigorú. Nagyon nehéz volt a közelében élni, mert soha sem tudhattad, épp milyen hangulatban van. Miután ez a fiú megszökött, egyedül maradtam, tehát minden nyomás rám nehezedett. Néhány hónapig tanított, majd 1936-ban eljöttem, és elkezdtem különböző helyeken tanítani.
– Krisnamacharya az ászanákon kívül pránajámát is tanított Önnek?
Tuberkulózisban szenvedtem. Alighogy megszülettem, influenzás lettem, majd malária, tífusz, egyik betegség a másik után jött – lehetetlen lett volna bárki számára rendbehozni a tüdőmet. Percenként 30-35-ször vettem levegőt. Miféle pránajámát lehetett volna nekem tanítani?
Engem nem a jógára teremtettek. Viszont mivel bemutatókat kellett tartani, rávett a gyakorlásra. De ha nem lettek volna a bemutatók, lehet, hogy sohasem tanított volna semmire. És akkor egyáltalán nem a jóga lett volna az én utam.
– Tanított jógafilozófiát is?
Egyáltalán nem! Mindent magamtól kellett megtanulnom. Ez az őszinteség. Ha azt kérdezné tőlem, kegyes volt-e velem, valószínűleg azt kellene válaszolnom, igen. Viszont a tanulásom minden egyes szava az én kínlódásom és az én ihletem gyümölcse. De ő volt a mag, és ezért hálás vagyok neki.
– Hogyan kezdett el jógát tanítani?
A gurum elküldött 1936-ban Chitradurgába és Hartharba tanítani. Amikor azt mondtam neki “De hát én nem tudok semmit!” azt felelte: “Csinálj amit akarsz, de menj!”
Punába egy bizonyos V. B. Gokhale nevű orvos hívott, miután végignézte egy bemutatómat Karnatakában. Mély benyomást tettem rá, ámbár látta, hogy egyáltalán nincsenek izmaim. Megkérdezte tőlem, hogy miért nem fejlett a testem, mire elmagyaráztam neki a szegénységemet, és a betegségeim. Ő pedig azt mondta: “Egész sebész pályafutásom alatt soha nem láttam ilyent, mint ez a bemutató.” Három hónappal a bemutatóm után vissszavonult, és Punába ment, ahol be akarta vezetni a jógát a főiskolákra. Amikor a főiskolák vezetői megígérték, hogy támogatnának egy jógaoktatót, odahívott hat hónapra tanítani. Azt mondták neki: “Hívd ide őt hat hónapra, és ha meg vagyunk elégedve, maradhat, ha nem, elküldjük.” Így hát 1937-ben, az egész világon először, bevezettem a jógát az iskolákba és a főiskolákra.
Nemcsak ezeken az főiskolákon tanítottam, hanem a Deccan Gymkhanában (Sportközpontban) is. Ámbár a legtöbb embert nem nagyon érdekelte, néhányan az egészségük miatt eljöttek – általában gazdag emberek. Az ipari és a mérnöki főiskola, Puna összes főiskolája és fontosabb iskolái, valamint a Gymkhana összetársultak és havonta begyűjtöttek hat vagy hét rúpiát minden intézménytől, hogy kifizessék nekem a hatvan rúpia (kevesebb, mint ötszáz forint) havi fizetést.
De a bombayi elnökség úgynevezett elismert jógijai halálos ellenségei voltak az én módszeremnek. Azt állították, hogy a jógát nem lehet nyilvánosan tanítani, csak személyesen, egy az egynek (a gurum fia még ma is így tanít). Abban az időben én csak 17 éves voltam, és ezek az emberek voltak a terület császárai. A kormány a kezükben volt. Miattuk lett vége a tanításomnak. Azt állították, hogy ezt egyáltalán nem lehet nyilvánosan tanítani, én pedig abban az időben 30-40 embert tanítottam. Az intézmények tehát így döntöttek: “Ha nem lehet ezt tömegeknek oktatni, a tapasztaltabb jógaoktatók és jógamesterek tanácsára elbocsájtjuk őt.”
Néhány tanítványom viszont egészségügyi okok miatt járt hozzám – ez egy kihívás volt, amit elfogadtam. Akkoriban tudatlanul mindenféle felkéréseknek eleget tettem, annak érdekében, hogy megmutassam a jógát a világnak. Ezek az emberek tehát továbbra is jártak hozzám – hiába aláztak meg az intézmények, ezek a tanítványok továbbra is jöttek. Úgyhogy az órák folytatódtak.
– Ezzel egyidőben bizonyára a saját gyakorlásán is dolgozott.
Nem, tudja, az történt, hogy én abban az időben nagyon vékony voltam. Túl vékony. Puna pedig híres volt a birkózóiról. A harmincas években, ha birkózás meccs volt Punában, arra 10.000-20.000 ember is eljött. Megkértek, tartsak bemutatókat a meccsek előtt. De mivel túl vékony voltam, az emberek kinevettek, és azt mondták: „Ha jógázol, olyan leszel, mint ez az ember itt.”
Nem volt rajtam hús. Ha lett volna akár csak egy kevés is, akkor talán reménykedhettem volna. De szenvednem kellett, mert nem volt rajtam hús sehol. Az emberek könnyűszerrel megszámolhatták a vénáimat.
De amikor a sportteremben órát tartottam, együtt gyakoroltam a tanítványokkal, és nevettem rajtuk. „Hé, nézd az én testemet, és nézd a tiedet – miért dőlsz össze? Nézd, én nem dőlök össze.” Ők összedőltek, én meg csináltam a pózokat. Mondtam nekik: „Nekem nincsenek izmaim, mégis ti vagytok fáradtak, nem én.” Ily módon kezdtek el hinni a jógában: „Ennek itt nincsenek izmai és nincsen súlya. Honnan van hát ilyen ereje?”
Habár én voltam a tanár, én voltam a legfiatalabb. Mert ők abban a korban voltak, amikor főiskolára jár az ember. Én viszont nem jártam, így persze herkulesi feladat volt szembeállni velük. És nem volt angol neveltetésem sem – úgy tanultam meg angolul, hogy beszélgettem emberekkel, nem pedig olvasmányokból vagy rendszeres tanulással.
Sok órám volt, egyik a másik után. Ugrálásokat is csináltunk, meg minden egyebet. Azt gondoltam, ez csak testgyakorlás, így ugrálni egyik pózból a másikba, egyik sarokból a másikba. Mire végetért az első óra, mindenki leizzadt, és csak nézték, ahogy én elkezdtem tanítani a második órát: „Mi teljesen kifáradtunk, ez meg itt még mindig folytatja?” Ilyen módon fejlesztettem az ellenállóképességem. Kijelentettem: „Én képes vagyok tíz órát gyakorolni és nem izzadok le.” Végül így kezdte el érdekelni az embereket a jóga.
– Azok a pózok, amiket ebben az időszakban tanított már a „Jóga új megvilágításban” pózai?
Nem, nem. Azok csak később jöttek.
-Nagyon sok olyan póz szerepel a „Jóga új megvilágításban” ami nem található sem a Hatha Jóga Pradipikában, sem más ősi szövegekben. Honnan jönnek ezek?
Valóban nincs esik szó róluk a könyvekben. A gurumnál láttam rajzokat – jóga köteleken meg fákon, ilyesmik. Nem nyomtatott anyag volt, kézzel írták. Ott láttam néhányat ezekből a pózokból. És van egy könyvem Marathi nyelven, ami körülbelül 100-120 éves.
De amikor elkezdtem tanítani – hisz ismeri a diákokat, nem képesek ugyanazt ismételni folyamatosan. Elmentek, ha csak ismétlések voltak. Kénytelen voltam elgondolkodni ezen – hogyan tudnám őket megfogni, hogy visszajöjjenek? Kreativitással.
Létre kellett hoznom pózokat – ha lehet így csinálni a Trikónászanát, miért ne lehetne a Parvritta Trikónászanát is? Ha Virabhadrászana I-et lehet csinálni, miért ne lehetne Virabhadrászana III-at is? Ha lehet Vasisthászanát csinálni, miért ne Visvamitrászanát? Vagy vegyük a Kukutászanát – ha csinálod, miért ne csinálhatnál Párshva Kukutászanát is? Hát így fejlesztettem ki őket.
– Az Ön módszere híres arról, hogy nagyon tudományosan és anatómiai precizitással közelíti meg az ászanákat. Hogyan fejlesztette ki ezt a precizitást?
Nagyon sokat segített nekem az az orvos ,aki meghívott Punába, doktor V. B. Gokhale. Ő előadott, én meg bemutattam. Mert én akkoriban nem tudtam a jógáról beszélni, és nem ismertem a filozófiáját sem. Ő meg azt mondta nekem: “Én ismerem az emberi testet. Hagyd rám, majd én nagyon pontosan megmagyarázom. Te csak csináld a pózokat.” Ez egy nagyon jó kombináció volt és nagyon boldoggá tett. Amint magyarázott, lassan megtanultam az anatómiai szakkifejezéseket – ez később nagyon sokat segített abban, hogy fejlesszem a tudásom a témában.
– Egy másik jellegzetes technika ami megkülönbözteti az Ön módszerét, az a segédeszközök széleskorű használata: fatéglák, homokzsákok, kötelek, stb. Hogyan fejlesztette ki ezt a technikát?
Néhány eszköze már a gurumnak is volt. Függő kötelek – három kötél, egy fent, egy középen, egy meg lent – ez minden, amit használt.
Azokban az időkben burjánoztak azok a betegségek, amikkel az orvostudomány nem tudott mit kezdeni. Szóval azért, hogy javítsam az emberek vérkeringését, mindenféle dolgokat kipróbáltam. 1937-ben a punai Fergusson Kollégium igazgatója, aki akkor 85 éves volt, vérhasban szenvedett. Doktor V. B. Gokhale megkérdezett, hogy tudnék-e segíteni? Azt mondtam: “Hiszen nem tud sem állni, sem ülni, mit tehetek?” Doktor Gokhale erre azt felelte: “A Gymkhana szolgálója vagy, foglalkoznod kell ezekkel az emberekkel. Ha megtagadod, annak következményei lesznek.” Így bántak ott velem. Bárki jött, nekem adnom kellett. Csak így bántak velem.
Ez volt az első leckém arról, hogyan is kell tanítani. Hogyan jógázzon, ha nem tud állni? Elkezdtem hát tanítani neki Trikónászanát fekve. Nekem kellett emelgetnem a mellkasát különböző módokon, hogy a beleit átmozgassuk kicsit. Mivel nem tudta széttárni a lábait, betettem egy sétapálcát közéjük, hogy ne záródjanak össze. Így tanultam! És jöttek az emberek, egyik a másik után. Ösztönösen tanítottam őket.
Aztán ott volt a saját gyakorlásom. Amikor Punába érkeztem, még egyáltalán nem voltam képes a Hanumanászanát végrehajtani. A Baddhakónászana sem akart sikerülni. Azokban az időkben tele voltak az utak nagy-nagy kövekkel. Senkinek sem kellettek, úgyhogy a lábaimra raktam őket. Bármit találtam az úton, ami hasznos lehetett a jógához, fogtam és hazavittem.
Ismeri azt amivel elsimítják az utat? Mi is a neve? Úthenger? Azokon csináltam a hátrahajlásokat. Mert a testem magától nem tudta őket végrehajtani. Ahányszor csak megláttam egy ilyen gépet az úton, gyakoroltam rajtuk. A forgalom kellős közepén ráfeküdtem az úthengerre. Az emberek őrültnek tartottak. Az is voltam! De hát nem tudtam megcsinálni szabadon a pózt, mit tehettem volna? Ráhajoltam a gépre és megtanultam. “Ó, nagyon jó, hajlik már!” Így tanultam meg, lépésről lépésre.
– Az Ön módszere igen népszerűnek bizonyult a nyugati tanítványok körében.
A jóga Nyugaton igazából csak 1967-68 után vált népszerűvé. 1954-ben még egyetlenegy tanítványnak sem akaródzott a bemutatóimra eljönni. Ugyanebben az évben a londoni reptéren, mikor azt mondtam nekik, hogy jógatanár vagyok, azt kérdezték:”Nem nyelt le néhány bankjegyet? Nem bízunk magában, át fogjuk világítani, mert maguk jógik parázson járnak, üveget rágnak, hát miért ne nyelhetnénekle pár fontot is?”
Jópár évembe telt, amíg Angliában kialakítottam az óráimat – nem volt könnyű elérni a tömegeket. Nagyon keményen kellett küzdenem: négy évembe telt, hogy legyen egy nyílt órám. És hányan jöttek el? Hárman, négyen. De én nem kedvetlenedtem el.
Majd szerencsémre 1968-ban Peter Macintosh, a londoni felnőttképző intézet testnevelés igazgatója, elhatározta, hogy valami sokkal hatékonyabbal fogja felcserélni az addigi testedzéseket. És mivel jó barátja volt Menuhin úrnak, egy nap megkérdezte tőle miket gyakorol. “Én fejen állok, hogy fitten tartsam magam.” felelte ő. „A tanárom itt van, ha akarja, találkozhat vele.” Eljött hát Macintosh a tanácsadóival a londoni órámra. Volt egy kikötésük számomra: “Tudna jógát tanítani mindenféle misztikus hindu szavak nélkül? Csak akkor vezetjük be a jógaoktatást, ha csak a testnevelés szintjén marad, és nem lépi ezt túl.” “Miért ne?” mondtam. Majd az egész tanácsadó testület, tudósok, orvosok, oktatók, végignézték az órámat. Azt mondták: “Egyszerű, földi nyelvet használ a tanításhoz, úgyhogy nincs semmi ellenvetésünk.” Hát így nyertem meg ezt a csatát.
Majd jöttek a problémák: a médiában megírták, hogy a jóga egy filozófiai, illetve spirituális rendszer, Angliában viszont csak fizikai jógát tanítanak. Ez nem volt tisztességes. Megkérdeztem Macintosht: “Tanítsak hát szellemi szinten is? Ha megengedi, meg tudom csinálni.” De ő azt mondta: “Nem, ezt nem akarom. Csak gyakorlati szint legyen.”
Tudja, az emberek azt mondják, a jóga az spirituális. Én pedig azt mondom, fizikai, fiziológiai, fizio-neurológiai, neuropszichológiai és pszicho-spirituális. Ezeket nem lehet szétválasztani. És a laikus emberek az ismertből, és nem az ismeretlenből fognak tanulni. Az alapoktól kell kezdenünk. Korábban az emberek nem értették a jóga alapjait. Tudtak a hatásairól és a magas céljairól, de nem ismerték a kiindulópontot.
– Folyamatosan kritizálják amiatt, hogy a testre fókuszál.
Hogyan nevelik a gyerekeket? Ezt mondja meg nekem! A szellemüket nevelik? Vagy inkább megtanítják neki, mi az, hogy matematika, mi az, hogy gyümölcs? Odaviszi és megmutatja a gyümölcsöt, nem? Így alakul ki a tudás. És ez az, amit én teszek.
Kritizálhatnak az emberek, de vajon lenne-e ennyire népszerű ma a jóga, ha én nem dolgoztam volna ennyit? A jóga Amerikában ugyan száz éves, de Vivekanada óta alszik. Én őt nagyon tisztelem, hiszen ő adta át a tanításokat. De mi történt azután? Hány év telt el, míg az emberek elkezdtek gyakorolni? Annyi ember jött át Indiából Amerikába aki jóginak mondta magát, de mit csináltak? Én házról házra vittem a jógát.
Amikor kezdő, nyers jógatanítvány vagy, semmit sem tudsz a filozófiáról, semmit sem tudsz az elméről. Én az alapoktól próbállak felépíteni. A testet eszközként használom, hogy az élet felsőbb aspektusait építsem fel vele.
– Azt mondta, önnek a fizikai szellemi.
A sejteknek is van saját intelligenciájuk, saját emlékezetük. A jógával minden egyes sejtet megművelsz. Minden egyes vérsejtet – hogy is tudná akkor a betegség megközelíteni őket? Ezért mondom, hogy a szellemi élethez az ászanán és a pránajámán át vezet az út. Ha ezek a kapuk nincsenek nyitva, akkor nincs külöbség egy skizofréniás ember és egy állítólag meditáló ember között.
– Hogyan kapcsolódik tehát az ászana és a pránajáma a nyolcrétű jóga többi tagjához?
Patanjali ugyan a jóga tagjairól beszél, de attól még ezek összefüggenek egymással. Ahhoz, hogy megértsd a tested, az elméd, a sejtjeid, az idegeid, mindegyikre szükség van. Mondja, mi történne, ha cikkcakkban sétálna az úton?
– Itt Indiában elütne egy riksa.
Vagy elüti egy autó, vagy bármi! Ugyanúgy, honnan tudjuk, hogy a testünkben az energia jó irányba, illetve a helyes módon halad? Ezért kell fejlődnünk az ászanákban, hogy az energia oda folyjon, ahová szükséges. Így szembe tudunk nézni a viharokkal, sőt még az emberek láthatatlan félelmeivel is. De ha még a láthatóakkal sem tudunk szembenézni, hogyan nézünk majd szembe a láthatatlanokkal? Lesz erre erőnk?
Ezért amikor erkölcsi növekedésről beszélünk – yama és niyama – akkor ez magának a testnek is az erkölcsi növekedése. Ti, emberek, amikor belementek trikónászanába, nagyon figyeltek a jobb oldalatokra. És egyáltalán nem figyelitek a bal oldalatokat. Tehát egyik oldalon összenyomjátok, és így ölitek meg a sejteket, a másik oldalon pedig túlnyújtjátok, és úgy ölitek meg a sejteket. Az emberek azt mondják: „Iyengar úr agresszív”, igaz? De amikor Iyengar úr agresszív, egyformán agresszív a jobb és a bal oldalon. És amikor meg nem agresszív, akkor egyaránt nem az a jobb és a bal oldalon.
Az emberek azt mondják, Iyengar úr agresszív. Pedig én egyáltalán nem gyakorlok agresszíven. Intenzíven gyakorlok. Meg akarom tanulni, hogy kapcsolódnak össze a részek. Ha csak az ujjamat nyújtom is, érezni akarom, milyen messze megy.
– És ez a tudatosság amit az ászanagyakorlásban kifejlesztett, atmegy-e az életébe?
Persze, automatikusan! A sejtjeimben akarom érezni a nyugodságot, nem az agyamban.
– És a meditáció tagjai – pratyahara, dharana, dhyana és a samadhi?
Miért ne lehetne a pózban is meditálni? Hogy is van az idézet a Jóga Szútrákból? Koncentrálhatsz testen kívül és testen belül. A többiek a testen kívüli koncentrációt tanítják, én pedig a testen belülit. Nem mindegy?
Felmerült bennem egyszer ez a kérdés: „Már olyan sokat gyakoroltam az ászanákat. Folytassam tovább vagy hagyjam abba?” Amikor a gurum eljött a hatvanadik születésnapomra, azt mondta nekem: „Most hagyd mindezt abba és meditálj.” Mire én azt válaszoltam: „Nem, folytatni fogom.” Ő erre azt mondta: „Abba kell hagynod. Add meg a Gurudnak a tiszteletet.” Abbahagytam tehát három hónapig. Mi volt az eredmény? Mindent elvesztettem. Érti most már? Három hónap, és évekbe tellett, amíg visszatértem az életbe. Mint ahogy a víz is megtalálja a saját szintjét, ugyanúgy az intelligenciám is megtalálja a saját szintjét ebben a testben. Hát nem ez a teljes egység?
– Ezek szerint ahhoz, hogy sannyasinná váljuk és a jóga legfelsőbb szintjeit elérjük, nincs szükség a világtól való elvonulásra?
Nem, nem, nem és nem. Ha szükség lett volna rá, már régen megtettem volna. Olyan sok jógi ajánlotta nekem ezt. De ez egyáltalán nem a megfelelő módszer.
– Van istennek vagy a szellemnek valamiféle szerepe az Ön jógamódszerében?
Számomra isten láthatatlan. Tehát a testben van. A testen kívül is, de a testen belül is megtalálható.
De állítom, hogy van egy erő, ami engem gyakorlásra kényszerít. Nekem nincs akaraterőm, habár sokan állítják, hogy van. Valami arra kényszerít, hogy jógázzam és egy napot se hagyjak ki. És szerintem ez isten. Nem én.
– És nem gondolja, hogy egy gyakorlónak a gyakorlás alatt is tudatában kellene lennie a szellemnek?
Az, hogy hisznek-e istenben, vagy sem, lényegtelen. Hisznek saját magukban, nem? Ha hűek önmagukhoz, akkor mindenre megtaníttatnak. Felejtsd el istent. A gyakorlásunk saját belső lényegünkhöz kell hű legyen.
– Érezte a gyakorlását változni az évek múlásával?
Nem mondanám, hogy változott. A gyakorlásom nem változott, de a belső átalakulásom igen. Átalakulás történik, nem változás.
– Miféle átalakulásokon megy át mostanában?
Tisztaság és pontosság a testben. Még a lábujjam is – ha csak kicsit is nem jó helyen van, érzem. Mondja, megvan ez a saját gyakorlásában?
– Általában nincs.
Megnézheti, amikor gyakorlok. Azt fogom mondani: „Látja, ez a térd kifele fordul. Ez a vádli is kifele fordul.” De nem fogja észrevenni, magának tökéletesnek fog tűnni. Hacsak nem figyel, amikor mutatom.
Szóval ezt nevezik átalakulásnak. Fény vetül arra a területre, ahol eddig csak sötétség volt.
Hosszú éveken át gyakoroltam, hogy érett legyen a testem és az elmém. Most, hogy éretten gyakorlok, mit látok? Akkor kerestem, most látok. Mikor ön gyakorol, mikor kezdő diákok gyakorolnak, keresnek. Én is ezt tettem ezelőtt. Most viszont, a mai gyakorlásomban, látok.
– És már semmi sincs, amit kereshetne?
Semmi! Minden magától jön, érti? Majd meglátja, ha gyakorlok. Akkor majd megérti. Csak egy kis hiba az ujjamban, és máris kijavítom.
Finom dolgok kerülnek felszínre. Előtte minden durva volt: „Ez az izom nem dolgozik, ez sem dolgozik.” Ma ez már nem ilyen. Ehelyett figyelem a sejtjeimet, figyelem az agyamat – hová megy az agyam energiája, hová megy az intelligenciám, milyen irányba? Megfigyelek. Ezért ismeretes ez úgy, mint belső koncentráció.
A kívülállók csak csavarodottságot látnak. De engem az foglalkoztat, hogy meg tudom-e tartani ebben a csavarodottságban az elme kiterjesztését? Amikor Tádászanában állok, hogyan fejezi ki magát a test intelligenciája? És hogyan fejezzem ki ugyanazt Dandászanában? És ki tudom-e fejezni ugyanazt Kapottanászanában?
Ma a legnehezebb pózokat gyakoroltam. Ha ezt látják, az emberek azt mondják: „Még mindig csak fizikai jógát gyakorol.” De amit én belül látok, azt ők nem láthatják.
Milyen mélyre tudok hatolni a testem sötét üregeibe? Átlátszóvá kell válnia, számomra a testem minden egyes részének átlátszóvá kell válnia. Ezért gyakorlok.
– Talál még kihívásokat a gyakorlásban?
Igen, igen, a kihívások. Még mindig vannak, de egészen más természetűek. Régebben ezek az elme kihívásai voltak, most meg, hát igen, a természet halad a maga útján, és a testnek nincs meg az az ereje, mint évekkel ezelőtt. Tehát harcolnom kell.
Egy szakadékhoz értem, ezzel a korral, ebben a stádiumban. A test fel akarja adni. És ha behódolok ennek a gyengeségnek, azt hiszem, elvesztem. Ha csak egy pillanatra is felmerül, hogy a testem nem bírja tovább, elvesztem a jógában. Tehát még többet csinálom, még többet gyakorlok, mint ezelőtt. Mondhatnám egyszerűen az embereknek, hogy hatvan évig gyakoroltam, most már elértem a magas meditációt. De én még nem értettem meg, mi a különbség a magas és az alsóbbrendű meditáció között.
– Igen, de a test előbb utóbb megöregszik és meghal. Nem gondolja, hogy egy ponton túl valami olyasmire kellene fókuszálnunk, ami túl van a testen?
De hisz én ezt teszem! Nem vesztettem el a kecsességemet. Talán nem olyan jók a pózaim, mint ezelőtt, de sokkal kecsesebbek, még most is. Senki, még a fiatalok sem tudják olyan kecsesen bemutatni a pózokat, mint én. És én ezt úgy hoztam létre, hogy utat vágtam a belső testemben az értelemnek, hogy ott haladjon, és ne máshol.
– Tegyük fel, hogy elér egy pontot, amikor már nem lesz lehetséges a fizikai gyakorlás.
Ez persze lehetséges. De addig is, miért hagynám abba? Volt néhány balesetem. Évekkel ezelőtt a kezemet sem tudtam felemelni, mert megsérült a vállam. Aztán megsérült a csípőm. Volt három vagy négy ilyen balesetem. A balesetek elkerülhetetlenek, de meg kell harcolni velük és a fájdalommal.
Az elme ilyenkor azt mondja „Szó sem lehet róla, hiszen ez fájdalmas,” így hát pihensz. De ha én ezt tenném, akkor elvesznék. Még ha el is használódik a test, akkor is tenni kell valamit. Nem akarok abba a – hogy is nevezik? – steril állapotba kerülni. Sok szent, szádhu és jógi van, aki nem tud menni, nem tud állni. De én erre azt mondom, nem.
– De mi a végső célja ennek a sok ászana-gyakorlásnak?
Hogy a belső energiám megérintse a kozmikus energiát. Patanjali a második könyv 17. szútrájában azt mondja: „A látó és a látott kötődése a fájdalom forrása. Ennek az kötődésnek az elkerülése felszabadít a fájdalom alól.” Majd a 22. és 23. szútrákban azt mondja: „Abban a pillanatban, hogy a látó eléri célját, a természettől való függetlenedést, megszűnik a természettel való kapcsolata. De az átlagos látók és egyszerű emberek számára a természet továbbra is közvetíteni és hatni fog. Azoknak, akik képesek saját formájukat érzékelni, megszűnik majd ez a kötődés. A többieknek viszont marad.” Ez pedig azt jelenti, hogy marad a fájdalom is. Majd a 23. – ez a legfontosabb, ezért gyakorlom én az ászanákat: “A látó és a látott közötti kötődés célja, hogy a természetben és a szellemben rejlő erők kibontakozása által a látó felfedezze saját igazi természetét.” Szóval, mit gondol, miért is gyakorlom én az ászanákat? Most adtam rá egy idézetet a Szútrákból. Tehát? Azért, hogy a természetet – és annak legfinomabb részeit is – megismerjem. Ha nem ismerem a természet finom részeit, hogy ismerhetném meg a látó finomabb részeit? Ezért gyakorlok rendszeresen – mert ezáltal a természet tanít engem.
A citta – a tudatosság – a természet legfinomabb közvetítője. Amikor a tudatosság teljessé válik, az maga a látó. Ez azt jelenti, hogy átlépte a természet küszöbét, hogy közelebb kerüljön a látóhoz.
A Szútrák azt is mondják, hogy a természeti és a szellemi kötődése szenvedést okoz. De a természet ugyanakkor a megismerést is lehetővé teszi. Ez egy másik módja annak, hogyan használjuk a jógát, mint eszközt, mint egy iránytűt, hogy a természet tulajdonságait a saját hasznunkra fordítsuk. A lélek hasznára.
– Ez olyasmi, amit Ön megtapasztalt a gyakorlásában?
Igen. Ez az átalakulás. Ellenőrzésem alatt tudom-e tartani a természetet, hogy a látó mindenütt lássa a test természetét? Ezért gyakorlom még ma is a legnehezebb pózokat. Mert ha nem, a test néhány része elhal. És akkor már csak akadémiai előadásokat tarthatok róla. Azért eszem a természet gyümölcsét a jógagyakorlás által, hogy lássam a látót.
Láttam is, de ezt nehéz elmagyarázni. Mert ha azt mondom, hogy láttam a látót, rosszul mondom. Hamis lenne. Mert ez csupán egy tapasztalás, és abban a pillanatban, hogy ki akarom fejezni, a látó már vissza is vonult. Az elme, a tudatosság beszél, nem a látó. A látó nem tud beszélni, az csak megtapasztal.
Ha a kozmikus értelem mindenütt jelen van, akkor az egyéni értelemnek is ugyanúgy mindenütt jelen kell lennie. Jelen van-e az emberi test határvidékein? Ezért gyakorlom az ászanát és a pránajámát – isten kedvéért. Ha maga isten jönne és azt mondaná nekem, “hagyd az ászanákat,” azt mondanám “nem, nem hagyom.” Minden változás bennem a saját gyakorlásom által történt. Ez az én istenem. Ezért, ha egy szent jönne és azt mondaná “állj le, állj le ezzel,” azt mondanám, “nem, ez az én istenem, nem állhatok le.” Mert isten hozott engem erre a szintre. Már említettem, hogy egy szót sem tudtam angolul. Nem tudtam semmit a jóga filozófiájáról. Mindenre ezek az ászanák tanítottak meg, ők hoztak erre a szintre. Mindent így tanultam meg: hogy hogyan működik a fiziológia, az elme, az értelem, minden. Az ászanák az én istenem, nem hagyhatom őket.
– Néha azt vetik a szemére, hogy arrogáns.
Mert nincs bennem semmilyen más gyengeség, és hát természetesen valamit akarnak találni bennem. “Ó, Iyengar úr egy igen forrófejű ember.” Erre én csak azt mondom, ha túl forrófejűnek találnak, találjanak egy másik embert, aki úgy mutatja be a jógát, mint én, attól talán lehiggadnék! Órán azt szoktam mondani, “isten engedte meg nekem, hogy tele legyek hiúsággal.” Ön például nem lehet hiú, hiszen semmiben sem kiváló. Mire is lehetne hiú, ha nem tudja a pózt? Ha nem tudnám a pózt, hogyan is lehetnék hiú? Mindent meg tudok mutatni, minden egyes részletet, még a nyak mozgását is. Meg tudom mutatni, mit csinál rosszul.
Ha bent vagyok órán a teremben, már az is elég a diákoknak arra, hogy jobban teljesítsenek, akár nézem őket, akár nem. Miért csinálják jobban? Kérdezze meg őket, megmondják! Azonnal rá fogják vágni, hogy van valami a teremben, valamiféle rezgés. Ha pedig nem vagyok ott, nincs rezgés! Akár tanítok, akár nem, ott van körülöttem ez a rezgés. Amint megjelenek valahol, jön velem a rezgés is. Sőt néhányan azt is mondták már: “Itt járhatott Iyengar úr, mert valami történt a testemben.” És mint később kiderült, tényleg arra jártam!
– Mit gondol, honnan jön ez a rezgés?
Az én testem cseng-bong, jógát énekel. És amerre elhaladok, mindenki hallja ezt a csengőt.
– Jól sejtem, hogy ezek után a magyarázatok után nekem most haza kellene menni gyakorolni?
Természetesen! És ez majd megtanítja! Nem mondhatom, hogy nem. Akkor megérzi majd, milyen erőt meríthet belőle.